maceram

Az élet Isztambulban MACERAS, de a legizgalmasabb, ami eddig valaha történt velem. Ez az én nagy MACERAM!

Hiányzik Európa a személytelen kapcsolataival, avagy

hosszú és kimerítő panaszkodás a török családi életről.

Kedves Európaiak! Ne higgyetek a médiának, az életünk gyönyörű és élvezhető! Hazaérni, és nem egy szociális apokalipszisbe kerülni, az az igazán remek! Csak köszönni és bekapcsolni a tévét, vagy a számítógépet és előtte vacsorázni! Az egész személyes interakciót kimeríteni, a “Mi történet ma veled?” “Semmi.” párbeszéddel…hmmm…az aztán a csodálatos. Mert ami az utolsó hónapban velem történt, az szinte leírhatatlan! De persze megpróbálom, de nem ígérek semmit! 🙂

Sezar nővérének az esküvője a hibás mindenért. Az utolsó hónapban vagy 3-szor voltunk Caycumában meglátogatni a rokonokat: pofavizit, mosolygás (akkor is ha totál fogalmam sem volt hogy éppen mi történik). De túléltük, majdnem minden súrlódás nélkül. Az igazi problémák akkor keletkeztek, amikor a családja (apa, anya és nővérke) beköltözött hozzánk egy hétre. Nagyon nehezen szoktunk össze, mert ugyebár tisztaságmániás/és rendmániás vagyok, így nehéz az elvárásaimnak megfelelni. De 3 nap veszekedés után szépen megtanultak mindent, így hamar túl lettünk mindenen. Ebből a korszakból csak három rövid kis sztorit említenék meg (csak azért, hogy a fő sztorit, a tegnapi/mait megértsétek). Első sokk akkor ért, amikor reggel (munkanapról van szó) felkeltem, és kávét akartam csinálni, de nem találtam az edényt amiben a tejet szoktuk melegíteni…aztán bögrét sem találtam. Kinyitottam minden szekrényt, és döbbenten vettem észre, hogy az EGÉSZ KONYHAI BERENDEZÉS át van rendezve. Az első sokk után nem a kiabálás volt a reakció, ahhoz túl kedves és türelmes vagyok. Reggeli helyett szépen mindent visszapakoltam az eredeti helyére, majd észreveszik magukat, hogy itt máshogy mennek a dolgok. Észrevették. Aztán következett a második reggel. Előző este fini vacsora volt, de nem voltam éhes, hát megkértem őket, hogy hagyjanak egy kicsit nekem reggelire. Na, de ahogy beléptem a konyhába, hátra is hőköltem, mert bizony nem volt elég tiszta az elvárásoknak. Oké, hogy éjjel már nem mosogatták el az edényeket, de hogy nem voltak elöblítve szépen a mosogatóba rakva, az már probléma. Meg hogy mindenhol foltok, és itt- ott csöppök, meg az asztal sincs letörölve…hallatlan. Így nem reggeliztem, és este amikor megkérdezték, miért nem, megmondtam, hogy piszkos konyhában nem tudok enni. Na, azokat a meglepett arcokat! De azóta gyönyörű tisztaság van, megérte. A harmadik sztori meg…hát mindene este, amikor hazaértem a munkából (utolsóként, 8 óra után, mert munka után még kondizni mentem + a közlekedési dugók) mindenkit a teraszon találtam, rám várva, hogy vacsorázzunk együtt. Az első 2 alkalom után kicsit már ki voltam ettől a szociális élettől. Hulla fáradtan, egész napos társalgás, és mosolygás, és egyéb után én már csak a “hagyjatok békén minimum 2 órán át” állapotban voltam. De velük…áhhh, lehetetlen. Mígnem betelt a pohár (a vacsoránál rendszerint törökül ment a társalgás, szóval amellett hogy nem akartam embereket a közelemben, még csak nem is értettem, hogy mizu van) és szépen, látványosan elvonultam az asztaltól a szobába. Aztán persze megdumáltuk a helyzetet, hogy engem ne szocializáljanak halálra: én a mizantróp európai élethez vagyok szokva!!!

És akkor elérkeztünk a tegnaphoz. (Tudom, hogy az volt ígérve, hogy az esküvőket szépen időrendben írom le, de ezen nem tudok túllépni. De magát az esküvőt most kihagyom, mert az csodás volt, arra később kitérek, ígérem!) Szóval esküvő napja, itthon: Szépen elterveztem mit mi után csinálok, hogy ne legyek késésben: hajmosás, körömfestés, összepakolás. De jött a kérés: jaj vasald már ki légyszi a gatyámat, meg a pólómat..meg apukám ingét, ja meg akkor már az én ruhámon is vasaltam egyet. Hát késésben indultunk a fodrászhoz (5en a kocsiban). A fodrásznál 1 órán át senki még csak le sem szarta a fejem, majd elkezdték csinálni a hajam, majd mondták, hogy túl korán van (3 óra) úgyis csak 5re kell kész lenni, menjek, öltözzek fel, csináljam meg a sminkem, majd utána folytatjuk. A ruha + smink után 1 órával, vagyis kb. 4 óra 45 perckor a fodrásznak eszébe jutott, hogy: 1. az én hajam nincs kész, 2.a menyasszony haja nincs kész, 3. a menyasszony anyukájának a haja nincs kész. De hát, na, ráérünk, nemigaz (mondtam, hogy fél 2kor már ott voltunk?)?

Aztán a menyasszony a barátnőjével és a vőlegénnyel el, én maradtam az anyukával kettesben, várva a fuvarra…vagy 45 percet. Nagyon jót beszélgettünk, kb. hogy lefordítsam: “Éhes vagy?” “Igen.” “Reggeliztél?” “Igen. Reggel reggeli kicsi.” … 10 perc szünet… “Mindened megvan, táska, telefon?” ” Enyém táska…Sibel és Zeynep… (mutogatás, hogy összegyűjt) kocsi.” … na ezek után sokat nem nagyon beszélgettünk. Kocsi megérkezik…6an szépen beférkőztünk (nem tudom érzékelitek-e a növekvő számokat, mint 5-en, majd 6-an a kocsiban…csak várjatok…) és irány az esküvő!!! Haha, csak vicceltem, ez nem olyan egyszerű… irány az ifjú pár lakása (ami amúgy elég ízléstelen, majd írok erről is szerintem, mert külön bejegyzést érdemel). Mert többeknek át kellett még öltözniük (Ja, észrevettétek, hogy Sezarról reggel óta nem írtam? Nem is láttam azóta!). Na, nyomulunk befelé a lépcsőházba (anyuka és én az utolsó, szóval csak 2-en vagyunk a színen- apuka /elvileg/ kinn a kocsinál). Hát mit látnak szemeink? Anyuka apukája, az öreg, beteg kedves nagypapa araszolgat lefelé a lépcsőn. Anyuka segít neki az utolsó lépcsőfokon, majd felém fordul, eldarál valamit, és anyuka a lépcsőn felfelé el. Azt hiszem azt mondta, hogy nyissam ki a papusnak az ajtót. De ugye többet nem mondott… hát én meg kinyitottam, majd az öreg a szédületesen gyors sebességével kiszáguldott rajta, és orientálódott a parkoló felé (ahol, ha emlékeztek, elvileg az apuka van). Hát, nem akartam egyedül hagyni a papust, főleg, hogy fogalmam sincs, hogy kell mondani törökül, hogy mindjárt bepisilek, így felmegyek, jó? Szóval kivánszorogtam vele a parkolóba…ahol nem volt senki…ő meg autótól autóig elvonszolta magát a mi kocsinkhoz, nekidőlt, és elkezdett magyarázni nekem. Gondolom, hogy hol a fenében van Mustafa, az apuka, mert mindjárt összeesik, mert ő beteg…stb. Hát…akkor ott majdnem sírtam, hogy MIT CSINÁLJAK ITT A PARKOLÓBAN AZ ÖREGGEL???!!! Senki se közel, se távol, a kapu zárva, de amúgy sem hagyom egyedül, a telefonom meg a táskában maradt, amit Zeynep, a menyasszony barátnője elpakolt. Na, 10 perc múlva megjött Mustafa. Nagyon örültem, de jött a kövi probléma, hogy, hogyan is mondjam el neki, hogy pisilnem kell, de a kapu zárva, és nem tudom, hogyan kell kinyitni?! Azt hiszem olyasmit mondtam, hogy „Házba akarok” de sajnos ő nem olyan jó az activityben, szóval inkább a kétségbeesett fejem győzte meg arról, hogy kövessen. Aztán bejutottam, pisiltem, és 6-an a kocsiban elindultunk a hotelbe, az esküvőre.
SZÜNET: az esküvő nagyon jó volt, arról később, mert a panaszáradat folytatódik.
Az esküvő után felmentünk a hotelszobába (volt egy szoba öltözni). Páran átöltöztek, majd kimentünk a parkolóba, ahol a többiek voltak…ééés… ott álldogáltunk a hidegben majdnem 1 órát. Nem nagyon tudom, hogy mit nem tudtunk elég gyorsan eldönteni, de azt nagyon nem, szóval 1 (azaz egy) órát töltöttünk hulla fáradtan és fázva a parkolóban.
Majd, miután kiderült ki-melyik kocsival-és hová megy, beszálltunk 7en (HETEN!!!!), mert az egyik srácot elrepítettük a buszpályaudvarra (útközben eltévedtünk), mert ő ment Ankarába, haza. (A szerencsés fickó)
Aztán valamikor, hajnalban, fogalmam sincs mikor, hazaértünk… azaz…khmmm… hivatalosan én hazaértem ugye, de valahogy úgy alakult a helyzet, hogy VENDÉG LETTEM A SAJÁT HÁZUNKBAN. Úgy kezdődött, hogy senkivel sem törődve bezúztam a fürdőszobába zuhanyozni, de olyan aranyos, kedves voltam, hogy a sminket rendesen már nem mostam le, meg a hajamat is csak tessék-lássék bontottam ki, biztos más is akar zuhanyozni…meg is bántam…minek törődöm én az emberekkel!!!
Szóval tisztán, kicsit megnyugodva megyek be a szobánkba, hát látom az ágyat már elfoglalta a két öreg (nagypapi(nem a beteg) és nagymami). Na, mondom, akkor mizu van (amúgy rövid számolás után mindössze 16an voltunka lakásban…minimum. Van 4 szobánk, ahhoz tartozik 2db 2 személyes, 1db 1 személyes ágy, és 1db 1 személyes matrac. De ELVILEG mindenki aki jött, hozott valamit, amin aludhat. Na, de jöttek a meglepetések sorra. Először: Írisz, te a párnákon fogsz aludni (két db kicsit nagyobb ülőpárnánk van. A legkényelmetlenebb fekvőfelület, 2 perc alatt szétcsúsznak, és valamid, rendszerint a derekad a földön köt ki.). Kiakadás 1. De 5 perc alatt túl voltam rajta, csak a kedves, mosolygós fejem, amit amúgy is torzult a napi megpróbáltatások, és a zsúfoltság miatt, tovább torzult a FUCK YOU irányba. Majd következett a következő meglepetés: Ja, és öltözz melegen, mert neked nem jutott takaró! (WTF???!!!). Itt már eléggé, bassza meg mindenki (bocsi, de ez a hely és idő a káromkodásra) állapotban voltam. Mondtam is Sezarnak, hogy aztajó…*****. De nem baj, úgysem akarok gyereket, itt a természetes módja a sterilizálásnak. Na, ez hatott egy kicsit, elővarázsoltak nekem egy ÁGYNEMÚT (takaróhuzatot). Legyek boldog vele. Szóval 2 nadrágban és pulóverben aludtam, majdnem megfagytam.
De azért elaludtam gyorsan, egyedüli emlékem, hogy Sezar felkelt, hogy megy ki a reptérre elbúcsúzni a nővérétől. (De csak homályos emlék, tudjátok, amikor félálomban mondanak valamit.) És akkor elérkezett a reggel (igen reggel, nem délután, vagy valami… reggel úgy 9-10 óra). Hát nagy zsivajra ébredek. Először nem nyitottam ki a szemem, azt hittem álmodom, majd amikor kinyitottam, biztos voltam benne, hogy álmodom, mert a 16 emberből minimum 12 a szobában volt. Csevegett, reggelizett, internetezett, MINTHA SENKI NEM AKARNA ALUDNI ABBANA SZOBÁBAN. Szóval kikecmeregtem az „ágyból” és elmentem a fürdőig, hogy pisiljek, de valaki zuhanyozott, szóval leültem a fürdő elé, és ott elaludtam. Aztán pisiltem, és… visszamentem a szobába, mert mi mást csináljak: senkivel nem tudtam beszélni, hogy elküldjem a ****. Szóval levágódtam a gép elé Jóbarátokat nézni. Ahányan megláttak, mind JÓREGGELTET kívántak…azanyád…. aztán anyuka mondja, hogy éhes vagyok-e…(eléggé megfáztam, fájt a torkom, a hasam,a fejem és szipogtam is). Hát mondom: Nem. Beteg vagyok. De amúgy felesleges neki bármit is mondani, mert 5 perc múlva egy nagy tálca kajával állított be, és letette mellém. Azt hittem elhányom magam, mert ugye ha nem vagy jól, a kaja szaga nem éppen a legjobb…
De úgy 1-2 óra körül mindenki elhúzott (kivéve a szülők + egy unokatesó), szóval azon nyomban leszedtem a huzatot az ágyunkról, és lefeküdtem aludni. Egész nap aludtam egy reggelivel megszakítva.
Jól kipanaszkodtam magam Sezarnak, nevettünk a végén. Már teljesen azon voltam, hogy jó, na. Esküvő, minden. Nem tudnak szervezni, megbocsájtok. Nincs blog bejegyzés. Visszafeküdtem aludni. (Takarítani akartam, de a szülők holnap mennek haza, szóval majd utána, mert ha nincsenek itt, akkor kidobálhatok mindent, ami nem kell).
ÉS AKKOR MOST JÖN A DE, A MEGLEPETÉS, A FORDULAT…..
…Sezar felkelt. Totál happy vagyok. Mosolygok. Azt mondja, hát van egy kis rossz hírem. Emlékszel a rokonaimra, akik tegnap nem nálunk aludtak, hanem egy másik rokonnál(úgy 4-5 fő)? Hát ők úton vannak ide, ma nálunk alszanak…

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

Information

This entry was posted on szeptember 9, 2012 by in Vicces- Írisz talalkozása az (török) élettel.

Navigáció

%d blogger ezt kedveli: