maceram

Az élet Isztambulban MACERAS, de a legizgalmasabb, ami eddig valaha történt velem. Ez az én nagy MACERAM!

Gyerekkori történetek

Ahogy H.-val és Kate-tel nosztalgiáztunk sok-sok sztori az eszembe jutott, és úgy döntöttem, megosztom Veletek! Döntsétek el Ti, hogy viccesek-e, de én imádom őket!

9 éves koromig együtt játszottunk hárman: Flo, a húgom és Kristi, az unokaöcsém. Így sokkal- sokkal több vicces sztori jutott nekünk, mintha csak ketten lettünk volna lányok. De azért mi is kitettünk magunkért.

Írisz és Flo

Írisz és Flo

XENA és HERCULES

Flo és én szerettünk verekedőset játszani, de az önmagában nem hiszem, hogy elég fantáziadús lett volna. Így az akkor nagyon népszerű, és általunk isteninek titulált sorozatokból vettük az ihletet. Így ő volt Xena, a harcos hercegnő, én pedig Hercules. Így aztán soha nem éreztük rosszul magunkat, ha egymást püföltük, mert ez nem testvéri rossz- viselkedés, hanem hősök küzdelme volt. Legtöbbször a mamáéknál a kertben játszottunk: Flo felmászott a terasz párkányára és várt a vezényszóra. Mert a verekedés soha nem spontán volt, egy START, vagy MOST vagy hasonló felkiáltás nyitotta meg a küzdelmet. Flo éles sivítás-visítás közepette (amilyet a sorozatbeli Xena is mindig hallatott a harcok közben) rám vetette magát a magasból, és a harc elindult. Mivel a kedvenc részünk az üvöltés-ugrás-harc kezdete volt, így általában percenként megállítottuk a küzdelmet, és elölről kezdtük. Xena és Hercules remek harcosok voltak, a küzdelem mindig kiegyenlített volt, hiszen testi és életkori előnyömet soha nem használtam ki, részemről a küzdelem csak 3/4-es erőbedobással folyt.

Xena és Hercules

Xena és Hercules

SOROZATOK ÉS FILMEK

Természetesen nem csak minket, lányokat ihlettek meg a sorozatok. Kristi is jelentős képzelőerővel rendelkezett, plusz a Papával délutánonként mindig sorozatokat néztünk, így nem volt probléma, hogy honnan merítsünk ötleteket. Mindenekelőtt sokat játszottunk McGyver-eset. Ez a játék nem egy fajta volt, hanem mindenféle fura tevékenységre egyszerűen azt mondtuk, hogy mi vagyunk McGyver. Például amikor ránk jött a barkácsolhatnék, és megkértük a Papát, hogy nyissa ki a műhelyet, hogy kedvünkre elvehessünk bármit a drága szerszámok, szögek, csavarok, fűrészek, egyéb villanyszereléshez-használt-kütyük közül, akkor egyszerűen azzal indokoltuk a kérésünket, hogy McGyver-ként éppen bajban vagyunk, és ki kell szabadulnunk/megmentenünk valakit/megbüntetni a rossz-fiúkat (néha a Szupercsapatra is hivatkoztunk, én mindig Murdock százados akartam lenni. Szépfiú sohasem volt szimpatikus, de Hannibalt mindannyian szerettük). Aztán olyankor is McGyver-eset játszottunk, amikor valamelyikünket kikötöztük és láncoltuk egy fához, és mértük az időt, hogy milyen gyorsan szabadul ki. Flo volt sokáig a rekord-tartó a vékony végtagjai miatt, de sajnos hamar rájöttünk, hogyan kössünk kibogozhatatlan csomókat, így a vége a játéknak sokszor volt kés vagy olló. Egyébként szerintem Kristi a McGyver miatt kezdett bele a bicskák, majd a kések gyűjtésébe.

McGyver

McGyver

Egyszer Flo-val láttunk egy ninja-s filmet, a Három kicsi nindzsa-t, így utána egyszerűen nem tudtunk nem ilyet játszani. Flo volt Tum Tum, Kristi volt Rocky, én meg Colt, és legtöbbször csak verekedtünk. De ha éppen nem volt semmit csinálni, akkor is néha csak nindzsa állásba vágtuk magunkat és elkiabáltuk a nindzsa-neveinket.

Colt, Ricky és Tum Tum

Colt, Ricky és Tum Tum

Szerettük továbbá a Walker a Texasi kopót, a Rintintint, a Rex felügyelőt és a Knight ridert. Micsoda magas-kultúra, nem igaz?

BUNKER

Valamiért imádtuk az ötletet, hogy építsünk bunkert. Így minden héten legalább egyszer nekikezdtünk a nagy vállalkozásnak. Ha esett az eső, és bent kellett játszanunk a nappaliban, akkor a székeket állítottuk fel meghatározott távolságra, és a létező összes pokrócot rá hordtuk, majd a játékainkat becipeltük a sötétbe, és ott ültünk órákig. Néha megszakítottuk az üldögélést egy-egy akció-jelenettel. Ilyenkor elképzeltük, hogy egy oroszlán, vagy gyilkos, vagy katona, stb. járkál odakinn. Először teljesen megmerevedtünk, néha még levegőt sem vettünk, aztán a  játékpisztolyokkal, vagy bármivel kikukucskáltunk/lopakodtunk, majd elkaptuk a betolakodót.

Ha jó idő volt, akkor a bunker-építés magasabb fázisba lépett. Először órákig jártunk körbe a kertben (amit már úgy ismertünk amúgy is, mint a tenyerünket) és próbáltuk kiválasztani a megfelelő helyet. Volt, hogy az öreg mandulafa tetejére, volt, hogy a málna bokrok közepére esett a választás. Aztán fejben megterveztük, hogy egy bunkerhez hány deszka és szög kell, majd elkezdtünk könyörögni a papának, hogy biztosítsa a megfelelő felszerelést. Volt, hogy itt megakadt a projekt, és azt az ígéretet kaptuk, hogy majd holnap, így más játék után néztünk, de előfordult, hogy kaptunk kettő rossz deszkát, kalapácsot és szögeket. Ez mérhetetlen boldogságok szerzett számunkra, így a következő órát ennek a kettő deszkának a teljes szöggel való bevonása tette ki. Általában ez volt a játék vége, mert ilyenkor már este volt, sötét, vagy mennünk kellett haza (nekem és Flo-nak). Valahogy soha nem folytattuk az ilyen projekteket. Ha legközelebb megint bunker-építésre adtuk a fejünket, az egész procedúrát kezdtük elölről, mintha nem lett volna már kész két deszka a bunkerhez.

KIÁSTUK A BILIT

Ez nem egy játék neve, hanem a leghíresebb, legsikeresebb missziónk. Egyik délután Flo, Kristi és én a papáék veteményeskertjében barangoltunk. Akkoriban nem volt még kerítés köztünk és a Laci bácsiék hátsó kertje között. Állt ott egy nagy diófa, meg egy roskadozó épület, és egy keskeny sávban a föld tele volt törmelékekkel, elhullott falevelekkel és ilyesmi. Akkor megpillantottam egy tompa, fehér fényű foltot a fekete, félig kemény, félig még nedves földben. Azonnal kiadtam az utasítást az akkorra már kincskeresőkké formálódott társaimnak: Gyerünk ásni!- és mindhárman szereztünk egy-egy rövid, de kemény és szívós botot, amivel elkezdtük kiásni a kincset. Meglepetésünkre és nagy örömünkre valami óriásira bukkantunk. Fémből volt, vagy legalábbis valamiből, ami nem műanyag, és nagy volt, nagyobb, mint egy pohár vagy egy csésze. Ez számunkra felért azzal, mintha aranyból lett volna. Így ástunk és ástunk, egész délután. Mama hívott bennünket ebédelni, és bár nagyon izgatottak voltunk, enni még a kincskeresőknek is kell, így félbe hagytuk a munkát. De az ebéd (és közben egy megnézett McGyver rész) után futottunk is vissza a nagy projektünkhöz. Szerencsére senki más nem csapott le rá. A Mama is lejött közben a kertbe, megkapálta a krumplit vagy a répát, közben felügyelte a munkálatainkat, nem sántikálunk-e valami rosszban. Lehet, hogy részesedést akart a kincsünkből. Már kora estére járt az idő, amikor elkezdett mozogni a fehér valami a földben- jelezte, hogy lassan a munka végénél járunk. Mire sikerült kiemelnünk a tárgyat a földből, már beesteledett. Egy furcsa, zománcos fazékra hasonlított, de amikor megkérdeztük a Mamát, mondta, hogy az egy bili. Így a tárgy már nem volt olyan jelentős, hogy haza is vigyük, ott is hagytuk a földön, de a siker megmámorosított bennünket. Anya akkor jött értünk, hogy hazavigyen.- ez mindig nehéz és fájdalmas procedúra volt. Azt akartuk, hogy a játék és a nap soha ne érjen véget. Általában húztuk az időt, megpróbáltuk rávenni Anyát (vagy Apát) hogy beszélgessenek a Mamával (vagy a Papával). Ha ez nem sikerült, akkor az utcán még kergetőztünk, hátha túl gyorsak vagyunk a szemüknek, és nem látják, hol is vagyunk valójában. Volt egy eset (akkor kivételesen nálunk játszottunk, és az Erika jött a Kristiért), amikor már késő volt, elmúlt 7 óra, és nekünk fürödnünk kellett a Flóval. Amíg Anya és Erika beszélgettek a konyhában, mi becsempésztük a Kristit a fürdőbe, így az anyukáink mindhármunkat a fürdőkádban találtak. Azt gondoltuk így már lehetetlen, hogy hazavigyék a Kristit, és velünk kell maradnia. Nem így lett.- Visszatérve az eredeti történethez: Anya értünk jött, mi már kinn voltunk a kapunál. Sötét volt, az utcai fények messze voltak ahhoz, hogy megvilágítsanak bennünket, de a Papa a kedvünkért felkapcsolta a kinti lámpát, ami fényes kört vetett a kapu előtti járdára. Mi egymásra néztünk, még csillogott a szemünkben a diadal, amit a bili kiásása jelentett számunkra, és egyszerre indián szökdeléssel körbe körbe ugrándoztunk a lámpa fényében, és kántáltunk “Kiástuk a bilit! Kiástuk a bilit! KIÁSTUK A BILIT!”

Bár nem tartott sokáig a táncunk, talán csak 5 percig, de akkor is életem egyik legszebb, legmámorosabb momentuma volt. Misztikus, mintha valami furcsa rezgés lett volna a levegőben, győzteseknek éreztem magunkat, mintha miénk lett volna a világ.

Mi hárman

Mi hárman

TÖRTÉNETEK AZ OLLÓVAL

Történt egyszer, hogy Kristi és én orvososat játszottunk. A mamáék nappalijában voltunk, ő ült a széken, én pedig felette álltam. Megvizsgáltam, és arra jutottam, hogy súlyos fül-problémája van, az egyetlen gyógymód pedig, ha levágom a fülét. Mit ad isten, volt az asztalon egy kis körömvágó olló. Megfogtam hát, azzal akartam imitálni az amputációt. De túlságosan jól sikerült, és belevágtam az unokaöcsém fülébe. Lett is nagy sírás, hiába csitítottam, hogy semmi baj, majd megoldjuk, elvégre orvos vagyok, rohant fel a Mamához. Erre hallottam, hogy Anya és Apa épp megérkeztek, hogy vigyenek engem haza. Gyorsan bebújtam az asztal alá, hátha nem vesznek észre. Beléptek az ajtón, nem is láttak azonnal, de a halk sírásomra felfigyeltek. Aggódva kérdezték, mi a probléma, én pedig eléjük álltam, és bátran, őszintén bevallottam, hogy belevágtam a Kristi fülébe. Nem emlékszem, mi volt a büntetésem, de soha többé nem játszottunk doktorosat, szóval biztosan hatásos volt.

Aztán itt egy másik történet, már kicsit idősebb korunkból. Flonak gyönyörű, hosszú haja volt, de szerette volna, ha a vége szebben mutat, így megbeszéltük, hogy levágok 2-3 cm-t az aljából. Volt otthon egy régi, nagy, életlen ollónk. Azzal álltam neki. Nagy szakértelemmel nyiszáltam a haját, de valahogy sehogy sem volt egyforma a két oldalán. Így egyre csak vágtam, és vágtam, hátha jobb lesz, de nem sikerült. Végül a fül-hosszú hajnál álltam meg, úgy ítéltem, ennél rövidebbre már nem vághatom, az már kínzás lenne. Kicsit egyenetlen volt, kicsit rövidebb a megbeszéltnél, de sikerült meggyőznöm Flot, hogy gyönyörű, és nagyon divatos ez a frizura. Öröme sajnos csak addig tartott, míg a barátai elmondták neki az igazat, hogy távol áll az a haj attól, hogy divatosnak titulálhassák.

Mára ennyi történet fért bele, ha egyszer megint nosztalgiázni támad kedvem, majd azt is megosztom Veletek!

Advertisements

7 comments on “Gyerekkori történetek

  1. Babanics Mary
    október 5, 2013

    😀 😀

  2. Babanics Mary
    október 5, 2013

    Mikre nem emlékszel 🙂

  3. Babanics Mary
    október 5, 2013

    Ahogy olvasgattam szinte a Dalnokban éreztem magam 🙂

  4. Babanics Mary
    október 5, 2013

    A Flo milyen aranyos volt azzal a lenyiszált hajával 🙂

  5. Babanics Mary
    október 5, 2013

    Nosztalgiázz még, olyan jó olvasni őket

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: