maceram

Az élet Isztambulban MACERAS, de a legizgalmasabb, ami eddig valaha történt velem. Ez az én nagy MACERAM!

Hazatérésem története

Vége. Ennyi. Szinte hajszálpontosan 1 évet töltöttem Isztambulban (2012. június 18- 2013. június 19.), aminek bár nem élveztem minden percét, azért IMÁDTAM! A nyarat Magyarországon töltöm, szeptemberre viszont 19 napra újra Isztambulba megyek. Nem hiszem, hogy sokat írok majd mostanában, de van még 1-2 kézirat, amit nem töltöttem fel, vagy 1-2 sztori, ami leírásra vár. Plusz októbertől egy évig Szlovéniába költözöm, onnan is biztos hallotok majd felőlem!

Meg kell jegyeznem, úgy látom az isztambuli egy évemet, mint egy fura szendvicset – két rosszízű kenyér között egy csomó finomság. Miért mondom ezt? Emlékeztek még a megérkezésemre, az isztambuli reptérre? Olvassátok újra, ha nem, és akkor még jobban fog tetszeni a mai sztorim!

De hogy is volt az a bizonyos hazatérés Budapestre…

… Itt ülök a bécsi reptéren és gépelek. A lábamat feldobtam a csomagom tetejére, rágózgatok, meg figyelem az embereket. Amolyan minden-mindegy hangulatom van. De elkezdem az elején… Reggel 6-kor akartunk kelni, de alig 3 órát sikerült aludni, így kicsit később keltünk, de nem aludtunk el. Jó jel. Megreggeliztünk, aztán még utolsó körülnézés, hívtuk a taxit és irány a busz-pályaudvar. Amíg felszálltam a buszra háromszor húztam a lábujjamra a bőröndöt. Meg is jegyeztem magamban, hogy nem túl bíztató ómen, de hangosan nem mondtam ki, nehogy hasson! A buszon eszembe jutott, hogy elfelejtettem beszedni a szárítóról a ruháimat. Az egyik kedvenc kék fölsőm is ott maradt a lakásban.

A reptérre időben kiértem. A nagy csomagom 23 kg volt a 20 helyett, de ezt tudtuk, így vettünk 5 kg extrát. A kicsit kézi-poggyászom 13 kg volt 8 helyett. De azt sohasem mérik le a Pegasusnál. Becsekkoltam. Meg kellett találnom a Tax-free irodát, mert a telefonom adóját vissza akartuk igényelni. Hosszan tanulmányozta Sezar a neten, hogy mit hogyan kell csinálni, és bonyolultnak meg hosszúnak tűnt, de belevágtam. Nem is volt vészes, megtaláltam az irodát, és megkaptam a pecsétet. Most már csak a második irodát kellett megtalálnom, ahol elvileg a pénzt adják vissza készpénzben vagy átutalva. Sezar mondta, hogy lehet, hogy kell majd bankszámlaszám, miegymás, így fel voltak írva az adatai. 110 lírát vártunk vissza. Megérkeztem az irodába, a hapsi mindent bevitt a gépbe, majd adott 25 lírát- 20 papír, többi apró. Kérdeztem, hogy ennyi-e, azt mondta, hogy igen. Hívtam Sezart, hogy elújságoljam, mi a helyzet, de nem vette fel, nekem meg már mennem kellett a géphez. Bentről sikerült elérnem. Kérdezte, hogy kaptam-e igazolást a pénzről, mert szerinte többet kellett volna kapnunk. Nem kaptam… és akkor nagyon szomorú lettem. Mert mindenki tudja, még a kisbabák is, hogy soha ne vegyél semmit, meg ilyenek igazolás vagy blokk nélkül. És én meg ezt tettem. Olyan hülyének éreztem magam, meg mérges voltam és csalódott.

Aztán üldögélek a váróban, kapom az smst, hogy 25 perc késéssel indul a gép. Eltelik az extra 25 perc is, csak akkor kezdünk beszállni. Az utolsó ellenőrzésnél lemérik a táskámat kézi mérővel, és megállapítják az extra 5 kg-t, ami 25 euró, vagyis 60 líra. Sírni tudnék- vagy nevetni, hogy micsoda pechem van. Odaadom a hitelkártyát, a csaj kicsit motoz, félre megy, megkérdez valakitől valamit, eltelik 3-4 perc. Visszajön, visszaadja a kártyát és az útlevelet, azt mondja, mehetek. Mégsem szörnyű ez a nap! Sezar is örül. Majd’ éhen haltam már. Vettem egy szendvicset a gépen. Hihetetlen drága! 6 euró, 16 líra. 20 lírással fizettem, azt mondta a nő, hogy majd visszaad később.

Elaludtam. Valentin-napra Sezartól alvó-szemüveget kaptam (vagy mi az), így szuperül aludtam a landolásig. Akkor észrevettem, hogy már 1 óra késésnél tartunk, csak 20 percem volt elérni a Bécs- Budapest buszjáratot. És akkor még mindig ültem. Kinyíltak az ajtók, száguldottam át a tömegen, hagytam a 4 lírát, mi az, ha újra kell vennem a jegyem? Extra sebességgel jutottam el a poggyászkiadóig. És vártam… vártam, vártam. Már utolért a tömeg, a legutolsó ember is, a szalag mégsem indult el. Már csak 5 percem volt a busz indulásáig. A kinyomtatott jegyen van egy telefonszám „Vészhelyzeti szám”- tárcsáztam… egy unott, udvariatlan férfi szólt bele. Mondtam, hogy le fogom késni a járatot, mit tudok tenni? – Hát keresse meg az irodánkat, ott majd megmondják.

Így már nyugodtan, a tudattal hogy lekéstem a gépet, kiballagtam két gurulós bőröndöt magam mögött húzva a reptér előterébe, ahol a boltok, meg éttermek vannak. 10 percig mászkáltam a bőröndökkel a nyomomban- sem Eurolines, sem információs pult nem akadt. Aztán információt mégis találtam, megkérdeztem, hogy hol van az iroda. – A könyvesbolt után balra. – A könyvesbolt után balra egy autókölcsönző volt egy „túllelkes” csajjal, aki kikiabálva a pult mögül invitált közelebb, pedig vagy 5 méterre voltam, küszködtem a bőröndökkel, mert nem könnyű velük a navigálás. Mondtam neki, hogy az „eurolines”-t keresem, erre megkérdezte, hogy mi az. Elmagyaráztam, erre rámutatott az osztrák „Öbau” busztársaságra. Mellette egy nyakkendős férfi meg azt mondta, biztos Bécsbe akarok bejutni, akkor erre menjek. Mondtam, hogy nem, nem Bécsbe megyek, de erősködött, hogy minden busz arra van. – Hát beadtam a derekam, kimentem a forróságba, mögöttem a kerekek zakatoltak. Ott csak a buszmegállók voltak, így vissza is fordultam. Más ötlet híján odamentem az „Öbau” ablakhoz, hátha mégis igaza van a lelkes lánynak. Szerencsére ott egy kedves nő dolgozik. Megértette mit szeretnék, és elmagyarázta, hogy bizony jó felé nyomultam vagy 15 perccel ezelőtt, a „lelkes-lány” ablakától még öttel balra van egy kicsit ablak- az az Eurolines. Elindultam, még mindig cibálva a két nehéz bőröndöt. Elhaladtam a „lelkes-lány” ablaka előtt, aki mintha csak nem 15 perce irányított volna félre, megint kikiabált, hogy nem szeretnék-e autót bérelni. Odaböktem neki, hogy erre van az Eurolines. Értelme nem volt, meg is hökkent, de akkor ez volt az egyetlen, ami az eszembe jutott.

Az Eurolines-nál végre elmondhattam, hogy mi a helyzet. Egy mosolygós lány válaszolt, bár akár egy százkilós troll is lehetett volna, a hatás ugyanaz: új jegyet kell vennem. Itt nem lehet, nem működik a nyomtató. Csak a buszon a sofőrtől. Nem, csak készpénzzel. Az nincs? Sajnáljuk, nem tudunk mit tenni, ott szemben lehet pénzt váltani, vagy ott egy automata.

A sírás határán kanyarodtam ki az irodától, vissza a folyosóra. Húztam a bőröndöket, és azon agyaltam, hogy honnan szedjek most készpénzt a buszjegyre. Volt 12 euróm, ami nem elég… ha nem a 20 lírással fizettem volna a repülőn- HA NEM ETTEM VOLNA SZENDVICSET A REPÜLŐN- akkor azt átválthatnám euróra, ami talán összesen 20-22 euró, ami TALÁN elég. De olyan mondatot az élet nem fogad el, hogy „Mi lett volna ha…”. Szomjas voltam, fájt a fejem, és majdnem sírtam, mély lélegzetekkel haladtam előre, valahová, hogy legyen valami.

Aztán megálltam a McDonald’s-nál, hogy vegyek egy kólát. Ritkán iszom, így mindig jó hatással van rám a koffein, meg hogy hideg, meg felvidít, mert gyerekkorunkban szinte soha nem jártunk mekibe. El is képzeltem, hogy egy NAGY kólát veszek JÉGGEL, és leülök, és nyugodtan átgondolok mindent. Meleg volt, és nagy sor. Már ettől majdnem elsírtam magam, de sikerült benn tartanom. Rendeltem, fizettem, távoztam, majd ráeszméltem, hogy nem kértem jeget.

És akkor elkezdtem sírni, de csak úgy halkan, nem is sírtam igazán, csak úgy könnyeztem. A homályon át láttam, hogy két hapsi között van hely egy nagy kanapészerű ülésen, így leültem. A lábamat feltettem a csomagomra, szürcsöltem a jég-nélküli kólámat és sírdogáltam. Kb. 5 perc múlva lenyugodtam annyira, hogy tudtam egy smst-t írni Sezarnak, hogy elmagyarázzam a helyzetem. Hogy nincs pénzem, jegyet kell vennem, hogy sírok, és hogy már reggel fél hét óta mindenféle történik, és még mindig nem vagyok otthon.

Nagy kő esett le a szívemről, amikor válaszolt. Még otthon odaadta az egyik hitelkártyáját vészhelyzet esetére, de azt hittem, azzal nem lehet pénzt felvenni. De kiderült, hogy 80 euróig lehet, így boldogan nyomultam az ATM-hez.

Azóta üldögéltem lábamat feltéve a kanapészerű ülőalkalmatosságon, majd kijöttem a buszmegállóba, nehogy előbb jöjjön a busz, és lekéssem, vagy akármi. 17.15-kor jön elméletileg, még 25 perc. Meglátjuk. Emberek mindenesetre vannak körülöttem, hiába van nagy hőség. De meg kell jegyeznem, hogy közel sincs az isztambulihoz, így ezt pozitívumként könyvelem el. Nem merek vizet venni, nehogy pisilnem kelljen az úton. Budapestig csak egyszer állunk meg, általában kibírhatatlanok számomra az ilyen hosszú utazások, ha nem sikerül elaludnom.

Végül pontosan 8 órára megérkeztem Budapest, Népligetbe. Itt is köszönöm Pista bácsinak, hogy kijött elém autóval, és Flónak meg Bencének, hogy kihagyták a mozit, hogy beengedjenek a lakásba.

Reklámok

One comment on “Hazatérésem története

  1. Visszajelzés: Írisz és az utazás | maceram

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: